Izlandi körutazás

Ezen a napon a Vatnajökull környékén kalandoztunk, viszonylag keveset autózva (talán 200 km sem volt). Szállásunktól visszafelé kellett menni az összes programhoz. Először elugrottunk a Jökulsárlónhoz, itt akadt utunkba az első (elég pici) szuvenírbolt, és körülnézés/vásárlás közben azon gondolkodtunk, hogy érdemes-e a pocsék időben kihajózni kétéltűvel a gleccsertóra a jéghegyek közé, vagy inkább menjünk el a többi célpontunkhoz, és reménykedjünk, hogy estére kedvezőbbek lesznek a feltételek. Utóbbi mellett döntöttünk, így hamar szedtünk a sátorfánkat, hogy meglátogassuk a Skaftafell Nemzeti Parkot. Hegyes-völgyes vidék ez (na ez sem volt egy nagy információ, Izlandon nem sok síkság létezik), de a megszokottal ellentétben néhol még kis fák is élnek. Természetesen tele van a környék patakkal és vízeséssel. A nupsstaðuri skanzen megtekintése után a Svartifoss (Fekete-vízesés) felé vettük utunkat. Talán a környezetében lévő sötét kövekről kapta a nevét, de nem tudom… nem tűnik komoly indoknak, mivel ilyenek sok helyen vannak Izlandon, de az is valami az ő földrajzinév-adási fantáziájuk szintjén, hogy nem ugyanúgy nevezték el, mint egy másik vízesést :D döbbenetesen sok az azonos név az atlaszokban/térképeken, pedig annyira sok nevet nem kellett adniuk. Például a Reykjanes-félszigetnek, amelyen Keflavík is található, van egy druszája az északnyugati fjordvidéken. Sőt ha jól emlékszem valamelyik térképre (most nem találom), magának Keflavíknak is van, szintén arrafelé… Selfoss pedig egy városka délen, és egy vízesés északon, a Dettifoss közelében.

Valahol útközben volt egy kis emlékmű: a régi híd maradványai. Ezt egy úgynevezett jökulhlaup, azaz gleccseráradat mosta el 1996-ban. A történet röviden itt olvasható.

A Skaftafellnél van egy információs központ, ahol a legtöbbet éppen erről a kataklizmáról lehet megtudni. Az egyik teremben még filmvetítés is van, kisrepülővel röpködött valami őrült az áradat fölött, és videózott. Lenyűgöző látvány, ahogy ház, vagy akár háztömb méretű jéghegyeket dobál a víz. Megvan hozzá a drámai hangvételű narrátor is, úgyhogy a közönségsiker garantált :D Mivel az áradat a főutat is megsemmisítette több mint 10 km hosszúságban, a keleti részekre csak nagy kerülővel, vagy repülőgéppel lehetett eljutni. Viszont ez Izland, így 3 héten belül megvolt az új út, hidastul. (vajon miért tart itthon a legegyszerűbb építkezés is egy évig????)

Estefelé visszatértünk a Jökulsárlónhoz. Nagyon szép idő nem lett, de valamivel jobb volt, mint délelőtt. És ha nem lett volna, akkor is felszálltunk volna a hajóra. A járgány megkerült egy dombot, majd szépen begurult a vízbe, és megkezdte útját a jéghegyek közt. Előttünk végig rohangált egy motorcsónak, hogy felderítse a terepet, nehogy Titanicot játsszunk.

Rendkívül sok jéghegy volt a tavon. Feri mondta, hogy pár héttel előbb (amikor egy másik csoporttal járt Izlandon) még nem nagyon voltak, nyilván akkor még nem indult meg az olvadás. Az idegenvezető (egy szimpatikus ifjú hölgy) szerint viszont ennyi máskor nem szokott lenni az olvadási időszakban sem.

Meg is kóstoltuk a gleccsert, mindenki kapott egy falatkát. 1000-1500 éves jégről van szó, melyben szinte semmi nem marad H₂O-n kívül, ennélfogva egyáltalán nincs íze, kb. olyan, mint a desztillált víz. Hozzáfűzte a csaj, hogy ilyen régi kaját még biztos nem ettünk. Öcsém meg kommentálta, mikor meséltem neki itthon: Ez még nem látott magyar menzát…

hát igen, ő sem különb nálam :D

A hajózás után még elmentünk a tópartnak egy másik részére fotózgatni, ezek a képek láthatók a nap végén, végül pedig kivételesen valami egészen emberi időben visszatértünk a szállásra.