Izlandi körutazás

Ami nagyon megérte: az egész út, annak ellenére, hogy mások ennyi pénzből 4-5 nyaralást megoldanak a klasszikus „lemegyünk a tengerhez, és döglünk” metódussal.

Ami ezen belül viszonylag kevésbé érte meg: a Kék Lagúna, illetve (meglepetésemre) az északnyugati fjordvidék. Szép táj, a lundák a sziklafalon meg kihagyhatatlanok, de olyat, ami sehol máshol nincs, nem nagyon nyújtott a környék, lundák is élnek könnyebben elérhető helyeken. Na jó, valamivel több a kanyar, mint a többi területen :D Ha közelebb volna, nem kerülne ebbe a rovatba, de a széle kb. 5 óra autóval a főúttól, és ez kicsit sok akkor is, ha két éjszakát maradunk. Tekintettel a sűrű programra én utólag azt mondom, hogy ezt ki lehetett volna hagyni, és belefért volna helyette más.

Valamint: jobb lett volna, ha 2 nappal több jut mindezekre, így elkerülhető lett volna a sok hajnali kelés és autóban úgy-ahogy szunyókálás, meg néhol a „fél óra múlva itt legyetek a kocsiknál, mert még van mára 400 km”.

A lényeg: mindenképpen visszatérek, csak társaságot kell szerezni hozzá. Emberek lennének bőven barátok/ismerősök közt; amint valaki megnyeri a lottóötöst, szerintem indulunk :D nagyjából tisztában vagyok már a helyi viszonyokkal; tudom, mit érdemes megmutatni a többieknek azok közül, ahol jártunk, illetve van pár ötletem, hogy hova kéne még elmenni, így már bele mernék vágni a szervezésbe. Na majd pár év múlva... :-)

7-kor indult a gép, bőven időben kiértünk a reptérre, mindent sikerült elintéznie mindenkinek (pénzvisszatérítés, utolsó koronáink elköltése a duty free-ben stb.). Az IcelandExpress gépével repültünk Gatwickre, ami egész egyszerűen egy szörnyű hely. 1 km-t kellett sétálni azért, hogy a csomagokat megkapjuk, a biztonságiak is idióták voltak: volt, akinek 4x vetették le a cipőjét a különböző ellenőrzési pontokon. Nekem csak egyszer, volt, akinek egyszer sem… lehet, hogy kockával dobnak? A Bp-re tartó EasyJet gépre a check-in 40 perces sorbaállást igényelt (a másik 3 alkalommal összesen nem vártunk ennyit). Igaz, ráértünk, mert 5 óránk volt a csatlakozásra.

Ez a repülés ráadásul kicsit kalandosra sikerült: már a kifutópályán furcsán kerregett a futómű, behúzásnál még érdekesebb hangokat adott ki, és persze leszálláskor sem volt jobb… valamint volt egy olyan érzésem, hogy a pilóta most tanulja a szakmát. Vagy esetleg a másodpilótával együtt meghalt, és valamelyik stewardess vezet… Ferihegy megközelítése úgy zajlott, hogy időről időre lejjebb dobták a gépet, mintha lépcsőn ugrálnánk lefelé… valahogy végül mégis túléltük, és épségben leszálltunk, de ez nem hiányzott.  Nem tudom, hogy az EasyJet tehetett-e erről, vagy ilyen vacak az Airbus, mindenesetre a biztonság kedvéért mindkettőt igyekszem majd kerülni ezentúl.

Tervezett indulás: 4:00. Ez már elég lehet a kevésbé edzett idegrendszerű embereknek, hogy tovább ne is bírják olvasni e nap krónikáját. De megnyugtatom őket: végül 4:15 is megvolt, mire mindenki elkészült, és mehettünk. Előrebocsájtom: Ferinek igaza volt, tényleg ilyen korán kellett indulni, hogy minden beleférjen a napba. Azt hiszem, ezen a napon megduplázta Izland kóla- és energiaital-felhasználását, de a lényeg, hogy túléltük :D többen is felajánlottuk, hogy vezetünk valamennyit, de nem engedte át a volánt. Zoli is hasonlóképpen tett a másik kocsiban, nem tudom, hogy neki mennyi koffeinre volt szüksége ehhez.

A hajnal, reggel és délelőtt eseménytelenül telt, némi bóbiskolással (amennyire autóban lehet), és egy-két rövid megállással fűszerezve. Déltájban jutottunk el Þingvellirhez. Itt ült össze 930-tól több mint 800 éven át rendszeresen az Alþing, az izlandi nemzetgyűlés. A telepesek korában a legmesszebb élő vezéreknek ehhez 2-2 hetet kellett oda és vissza utazniuk. 1930-ban ez lett Izland első nemzeti parkja.

Később Reykjavíkba költöztek, de a legfontosabb eseményeknek továbbra is ez a színhelye. 1944-ben itt kiáltották ki a függetlenséget.

Geológiai jelentősége is van a helynek: itt van Európa és Amerika határa, azaz a terület egyik oldala az európai, a másik pedig az amerikai kőzetlemezen van. Ezek egymástól távolodnak, így hasadékok szabdalják a környéket.

Következő állomásunk a Geysir vidéke volt. Maga a Geysir nem működik már, de a Strokkur pár percenként kitör, sikerült erről is képet készítenem. Figyelni kell a vizet, pár másodperccel kitörés előtt elkezd mozgolódni, így fel lehet készülni a géppel. Természetesen jólnevelt geotermikus mezőhöz illően itt is sok saras-vizes-kénes fortyogó pocsolya található.

Itt volt a legnagyobb szuvenírbolt utunk során. Egyben talán a legdrágább is, ami természetes, hiszen errefelé sokan járnak, van kit lehúzni. Viszont az összes bolt közül egyedül itt láttam izlandi zászlót, amit egy barátom kért. Igaz, elég pici, de tagadhatatlanul zászló. Mivel nem tudtam, hogy itt ilyen drága lesz a bolt, a korábbiakban nem nagyon vásároltam, itt meg már kénytelen voltam, hiszen nem sok volt hátra az utazásból. Azzal vigasztaltam magam, hogy majd a reptéren úgyis visszaadnak valamennyit. Naná hogy sikerült elhagynom a blokkot… nem nagy pénz 950 korona, pláne az egész út költségeihez képest, de akkor is bosszantó.

Ezután átugrottunk a szomszédba, a Gullfosshoz (Arany-vízesés). A túraklub honlapján azt merték állítani, hogy még ennyi vízesés után is képes lesz katartikus élményt okozni. Ezt a szót talán nem használnám (eleve nem vagyok hajlamos ilyenekre), de tényleg fantasztikus látvány. Egyébként is minden komolyabb vízesés egyedi, hiába láttunk egy csomót, mindegyik más, mindegyik új élményt nyújt.

Estefelé Krýsuvíknál megnéztünk még egy geotermikus zónát, majd elmentünk Grindavíkba megkeresni az utolsó szálláshelyünket és letenni a cuccokat.

Ez volt az egyetlen olyan szállásunk, ahol a szobák nagyobbak voltak a minimálisan szükségesnél, azaz kényelmesen elfért minden csomagunk. Ráadásul még minikonyha is volt mindenhol.

Kis szusszanás után meglátogattuk az innen pár km-re levő Kék Lagúnát (Bláa Lónið). Termálvizes fürdőhely, van mellette valami fehériszap, ami állítólag jót tesz a bőrnek. Annyi biztos, hogy mókás képek tudnak készülni a bekent arcú emberekről. Nem én fotóztam (be se vittem a medencéhez a gépet), így ezeket hiába keresitek az albumomban.

Rendkívül felkapott hely, ennek megfelelően 3400 korona a belépő, ebből kaptunk egy kis engedményt. Pedig épp olyan melegvíz, mint a többi, csak építettek mellé egy luxusszállót… Félreértés ne essék: nagyon kellemes melegvíz, jó volt lubickolni benne, de egy nullával kevesebbet ér. Volt gőzfürdő meg szauna is, utóbbit kipróbáltam. Egyesek jól érezték magukat bent, nekem a szememet égette a hőség, úgyhogy kimenekültem fél percen belül. Ez nem embernek való.

Este 10-kor zárt a fürdő, ekkor visszaautóztunk a szállásra, és igyekeztünk kihasználni a hajnali 4-ig terjedő időt alvásra.

Először a Rauðasandur (Vöröshomok) nevű falut kerestük fel, nem messze Breiðavíktól. A kis fekete templom sírkertjében találtam egy sírt, amelynek lakója pontosan 100 évvel a születésem előtt halt meg. 94 évet élt a bácsi, jó volna, ha ezt valami előjelnek tekinthetném :) Sok helyen megfigyeltem Izlandon, hogy ha nem is átlagos, de elég gyakori volt a 18-19. században ilyen világvégi helyeken a 80-90 éves életkor. Lehet, hogy azért, mert annyira unalmas az élet, hogy nem halnak meg, várják, hogy történjen már valami? :D Pihenőhelynek jó egy ilyen falu vagy farm a semmi közepén, sőt kimondottan ilyen helyeken lehet kicsit kizökkenni a mindennapokból, de elképzelni sem tudom, hogy lehet leélni egy egész életet úgy, hogy 50-100 km-re van az első olyan hely, ahol 10-nél több ember él. És az is csak mondjuk 50… Komolyan mondom, ehhez azért már autistának kell lenni, hogy az ember élvezni tudja.

Délután egy kis múzeumban láttunk sokminden más mellett pár tárgyat egy remete hagyatékából. Ő állítólag életében egyszer mozdult ki a farmjáról, akkor is a közeli faluba ment csak. Állati érdekes cuccai voltak ám, pl. karosszék, rajta egy rohadó dzsekivel, egy hangszer, de a legjobb az volt, ami a kiírás szerint egy „ismeretlen rendeltetésű tárgy”. Igazi kiállítási darabok :D

Előbb azonban még meglátogattuk Patreksfjörður városát. 600 fős település, tehát régióközpont :D Megálltunk a közértnél, kiszálltunk, a két kisbusz meg elment táplálkozni. Mire visszatértek, mi már befejeztük a vásárlást, és a bolt előtt várakoztunk. Feri is bement a boltba, és míg bent volt, jött egy folkegyüttes. Szórólapot osztogattak, aznap este volt a faluban koncertjük. Mondtuk, hogy nem tudunk odamenni, de adhatnának egy demo CD-t. Nem volt náluk, így inkább eljátszottak nekünk egy Simon and Garfunkel-dalt. Pár kép van róluk is (az egyiken Feri meglepett arca is látható, amint kijön a közértből), illetve egy videó ment youtube-ra, ahol az egész előadást meg lehet nézni.

Útközben megtekinthettük Izland első acélhajóját (1912-ben készült), mely lassan 30 éve rohad a parton. A rozsdamentes acél úgy tűnik, későbbi találmány…

Patreksfjörður után volt a már említett kis múzeum, ahol egyrészt amerikai és szovjet repülőgép, meg pár reptéri jármű látható, másrészt egy néprajzi gyűjtemény mindenféle tárgyakkal, amiket használtak a környékbeli emberek. Ezen kívül van egy csomó tárgy egy 1947 telén a közelben megfeneklett amerikai hajóról. A helybéliek hősies, több napig tartó küzdelemben az összes amerikait kihozták élve. Állítólag akkoriban ez nagy hír volt a világban.

Este kimentünk Látrabjargra lundát nézni. Ez a sziklacsoport Európa legnyugatibb pontja, és mint a képen látható, itt van Európa legnyugatibb pizzériája is :D de csak heti 4*4 órában üzemel.

A lundák százezer- vagy talán milliószámra fészkelnek a legmagasabb pontján 444 méteres sziklafalban. Bátor emberek az első telepesek korszaka óta gyűjtögették a tojásaikat, és magukat a madarakat is, ezek ugyanis nem félnek az embertől. Még ez az ezer év is kevés volt a veszélyérzet kialakításához, így minden normális madárral ellentétben őket tetszőlegesen meg lehet közelíteni. Sziklát persze nem másztunk, megelégedtünk azoknak a példányoknak a fotózásával, amelyek fönt totyogtak a sziklák füves peremén, vagy legalább megfelelő közelségben voltak a zoomoláshoz.

Ennek a napnak is elég jelentős részét töltöttük az autókban, megint kb. 500 km várt ránk. Első látnivalónk a Vatnsnes félszigeten található Borgarvirki nevű szikla volt, melyet régen hosszú időn át erődként használtak. Körbejártuk a félszigetet, a csúcsánál valahol volt egy hely, ahol elvileg nagyon sok a fóka. Természetesen egy sem jött. Sarki csér bezzeg itt is volt, Dávidot fejbe is verte az egyik kedves madárka.

A félsziget megkerülése után kicsit haladtunk még a főúton, majd Brúnál letértünk róla. Brút úgy jelölik a térképek, mint egy települést, de valójában semmi más, csak egy benzinkúttal és közérttel ellátott útelágazás. Innen lehet elindulni az északnyugati fjordvidékre, ami eleve nem egy kis terület, de a fjordok partján, a hegyek oldalában kanyargó utak miatt a távolságok sokkal nagyobbak, mint légvonalban lennének. Rendkívül zord, kietlen vidék ez, alig pár ezren lakják. Máshol sem lehet túl messze élni a partvidéktől, de itt a meredeken emelkedő hegyek még inkább lehetetlenné teszik ezt. Valahol olvastam, hogy Izland legmagasabban fekvő farmja alig van túl a 400 méteren, pedig a legmagasabb hegyük, a Hvannadalshnúkur eléri a 2100-at. Az ottani éghajlaton viszont már pár száz méteres magasságban is csak évente néhány hónapra tűnik el a hó, ezért lakhatatlan a sziget jelentős része.

Első itteni pihenőnk a djúpidaluri (Mély-völgy; ez is utal a környék domborzatára) termálvizes fürdőnél volt. Jellegtelen kis épület, egyetlen apró medencével, 250 koronás belépővel, de jólesett; a mývatni barlangfürdővel ellentétben egyáltalán nem volt forró, pont olyan meleg volt, ahogy a fürdőkádban is szereti az ember. Hárman kipróbáltuk a mellette folyó patakot is, ami kb. 25 fokkal lehetett hidegebb. Ezt jobban viseltem, mint a barlangfürdőt, bár itt is megelégedtem a lábáztatással, de sokkal kevésbé volt kellemetlen.

Autóztunk tovább nyugat felé, hosszú ideig meglepően jó úton (60-as), majd letértünk, hogy megtekintsük a Dynjandi vízesést. Ez egy farmról kapta a nevét, ezért nem –foss a vége, mint minden rendes vízesésnek. Illetve van olyan neve is, de valamiért kivételesen nem azt használják. Az oda vezető út elején volt ez a rejtélyes szobor. Nem tudtuk kideríteni, kit akar ábrázolni, nem egy kimondottan északi típusú arc.

A vízesés kb. 30 km-re van a szobortól. Különlegességét az adja, hogy úgy néz ki, mint valami függöny vagy fátyol, ahogy sok lépcsőben összesen mintegy 100 métert zuhan a víz.

Szokás szerint késő este értünk szállásunkra, Breiðavíkba, ami egészen közel van az északnyugati részen belül is a legnyugatibb csücsökhöz. Magyar „Isten hozott” felirat fogadott minket (sok más nyelvű között; a képen nem szereplő falakon volt még kb. 20, de akkor is jó volt).

Délelőtt a Mývatn környékének látnivalóit jártuk végig. Először Skútustaðagígar pszeudokrátereire került sor. Ezek az információs tábla szerint gőzkitörések során keletkeztek, mikor a láva vízzel találkozott. Utána megnéztük Dimmuborgirt, melyről egy norvég black metál együttest (vagy nem azt... annak nevezik magukat, de egy szerencsétlen olvasó ezen felháborodott, és azt mondta, alvászavarai lesznek, ha így hagyom; de öcsém szerint is az... kinek hihetek vajon???) neveztek el. Csak a legrövidebb körtúrát tudtuk megtenni a lávaformációk között (a leghosszabb a kiírás szerint 3 óra), de őszintén szólva nem volt annyira nagy élmény. Talán sötétben más lehet a hatásuk ezeknek a szürkésfekete alakzatoknak.

És hogy miért is volt kevés az időnk? A nap fő programja a 3 órás bálnanéző hajókázás volt, amihez még el kellett jutnunk a tótól 60 km-re levő húsavíki kikötőbe. Megvettük a jegyeket (hivatalosan 48 €, mi 41-ért megkaptuk, mert sokan voltunk), utána maradt bő fél óránk körülnézni a városban. Két múzeum is található itt, de ennyi időre nem nagyon érte volna meg bemenni. Az egyik, nem meglepő módon, egy bálnamúzeum, a másik viszont a világ feltehetően egyetlen péniszmúzeuma. (update: ez azóta elköltözött Reykjavíkba, így aki csak emiatt menne Húsavíkba, az ne tegye :D)

A hajózás sikeres volt, két hosszúszárnyú bálnát láttunk, mindkettőt kb. 6-7 alkalommal, ahogy pár percenként feljöttek levegőért. Az idő ugyan nem volt szép, de legalább nem esett. Kaptunk a hajón fahéjas sütit és forró csokit is (így már rögtön nem is sok a 41 € :D). A képeken is látható overall meglehetősen kellemes viseletnek bizonyult annak ellenére, hogy úgy néz ki, mintha -30 fok fölött már melege volna benne az embernek.

Kikötés után meglátogattuk a közelben levő Góðafosst (Istenek vízesése), ahova a legenda szerint a helyi törzsfőnök a kereszténység felvétele után (1000-ben) a nemzetgyűlésről hazatérvén bedobálta az istenszobrokat. Utána eljutottunk Akureyribe, amely Reykjavíkot és környékét leszámítva a legnagyobb város az országban 17000 fővel. Teljesen jellegtelen város, de olyan lélegzetelállítóan szép helyre épült, hogy kár is volna erőlködni, semmit nem lehet javítani vagy rontani emberi erővel a látképen.

Késő este értük el a tervezett szállásunkat. A házinéni meglepve nézett: TIZENhat? Nem hat???

Mi is legalább annyira meglepődtünk, mint ő… baromi jó fej volt, közölte, hogy akár heten is alhatunk a hatszemélyes házikóban felár nélkül. Megköszöntük a lehetőséget… Feri ismét nekiállhatott telefonálni, és valami csoda folytán a közeli (természetesen az úton visszább levő) Blönduósban sikerült találnia egy szálláshelyet, ahol volt 16 szabad hely.

Amíg Feri tárgyalt a szállásadóval, meg telefonálgatott, én jól elvoltam a képeken is látható macskákkal. A többiek valószínűleg hülyének néztek, de ez már nem ronthatott sokat a helyzetemen :-)

Végül tehát visszazötyögtünk Blönduósba, és még éjfél előtt elfoglaltuk szobáinkat egy tengerparti épületben. Ez a városka arról nevezetes, hogy élt itt egy Halldóra Bjarnadóttir nevű néni. Más említésre méltót nem is tett, csak élt. Na jó, azt írják a Rough Guide-ban, hogy alapított valami kézműves-múzeumot is, de arra figyelmeztetnek, hogy ez semmiképpen nem lesz egy izlandi utazás fénypontja :D Élni viszont nagyon profi módon tudott, ebben sokáig országos csúcstartó is volt, elérte ugyanis a 108 évet.

Hosszú út várt ránk ezen a napon, kb. 500 km-t tettünk meg. A fotószüneteken kívül az első megállónk Djúpivogur volt, ahol megnéztük a kikötőt, és az 1790-ben épült egykori raktárépületet, mely az egyik legrégebbi fennmaradt kereskedelmi építmény az országban. A falu tele van giccses kertitörpékkel, pedig az izlandiaknak ennél több eszük szokott lenni. Biztos megvan az oka… Valamint volt vicces kis rendőrségi épület, amely itthon még bakterháznak sem menne el.

Két órával később már Egilsstaðirban, a keleti fjordvidék központjában voltunk. Ez egy több mint 2000 fős metropolisz, nagyobbat előtte legutóbb akkor láttunk, amikor Reykjavík peremén haladtunk Keflavíktól a Felföldre. Sok látnivaló nem akadt, de a lényeg a benzinkút és a közért volt.

Délután letértünk a főútról, és 30 km-t megtéve egy borzalmas úton (Feri szerint Izland legrosszabb útja, pedig erős a mezőny ebben a versenyben) eljutottunk a Dettifosshoz. Ez Európa legnagyobb vízhozamú zuhataga, 200 m³/sec átlagos vízhozammal. A Jökulsá á Fjöllum nevű gleccserfolyón található, mely Izland második leghosszabb, ám vízgyűjtő területét és a szállított víz mennyiségét tekintve legnagyobb folyója.

A Dettifossban az a poén, hogy nem csak valami közeli sziklafalról lehet nézni, mint a legtöbb vízesést, hanem oda lehet menni közvetlenül a partra a tetejénél. Ha nem lettem volna lusta levenni a cipőt, még a lábamat is belelógathattam volna a rohanó (és feltehetően maximum 5 fokos) vízbe; így csak egy szimpatikus parti kőre ültem le fél méterre tőle.

A Dettifosst elhagyva visszatértünk a főútra, majd a következő letérőnél ismét elhagytuk. Itt található a Krafla nevű kaldera, több kisebb-nagyobb vulkánnal, (az egyikben még tó is van), lávamezővel, szolfatárákkal, fumarolákkal és egy geotermikus erőművel.

Este érkeztünk a Mývatn-tó partján található szállásra, ahonnan a cuccok lepakolása után még elmentünk egy közeli barlangfürdőbe. A víz elviselhetetlenül forró volt, de egyesek jól elvoltak benne. Én inkább ki sem próbáltam. Utána átmentünk a barlang másik részébe, ott azt mondták a többiek, hogy kb. 5 fokkal hűvösebb. Ebbe már én is belementem, de kár volt… még ez is bőven 40 fok fölött lehetett. Jött két (talán német) srác is, ők a lábukat belelógatták a forró vízbe, közben (feltehetően jéghideg) sörrel kompenzálták belülről. Így biztos elviselhetőbb, csak nem szeretem a sört.

Egy hátránya van ennek az amúgy fantasztikusan szép övezetnek: a csapvíz annyi kénhidrogént tartalmaz, hogy maximum ionkimutatásra alkalmas, ivásra nem. Ez elég nagy területen érvényes, úgy tűnik, mert még a következő szálláshelyen, Blönduósban is ugyanez volt a helyzet.

Ezen a napon a Vatnajökull környékén kalandoztunk, viszonylag keveset autózva (talán 200 km sem volt). Szállásunktól visszafelé kellett menni az összes programhoz. Először elugrottunk a Jökulsárlónhoz, itt akadt utunkba az első (elég pici) szuvenírbolt, és körülnézés/vásárlás közben azon gondolkodtunk, hogy érdemes-e a pocsék időben kihajózni kétéltűvel a gleccsertóra a jéghegyek közé, vagy inkább menjünk el a többi célpontunkhoz, és reménykedjünk, hogy estére kedvezőbbek lesznek a feltételek. Utóbbi mellett döntöttünk, így hamar szedtünk a sátorfánkat, hogy meglátogassuk a Skaftafell Nemzeti Parkot. Hegyes-völgyes vidék ez (na ez sem volt egy nagy információ, Izlandon nem sok síkság létezik), de a megszokottal ellentétben néhol még kis fák is élnek. Természetesen tele van a környék patakkal és vízeséssel. A nupsstaðuri skanzen megtekintése után a Svartifoss (Fekete-vízesés) felé vettük utunkat. Talán a környezetében lévő sötét kövekről kapta a nevét, de nem tudom… nem tűnik komoly indoknak, mivel ilyenek sok helyen vannak Izlandon, de az is valami az ő földrajzinév-adási fantáziájuk szintjén, hogy nem ugyanúgy nevezték el, mint egy másik vízesést :D döbbenetesen sok az azonos név az atlaszokban/térképeken, pedig annyira sok nevet nem kellett adniuk. Például a Reykjanes-félszigetnek, amelyen Keflavík is található, van egy druszája az északnyugati fjordvidéken. Sőt ha jól emlékszem valamelyik térképre (most nem találom), magának Keflavíknak is van, szintén arrafelé… Selfoss pedig egy városka délen, és egy vízesés északon, a Dettifoss közelében.

Valahol útközben volt egy kis emlékmű: a régi híd maradványai. Ezt egy úgynevezett jökulhlaup, azaz gleccseráradat mosta el 1996-ban. A történet röviden itt olvasható.

A Skaftafellnél van egy információs központ, ahol a legtöbbet éppen erről a kataklizmáról lehet megtudni. Az egyik teremben még filmvetítés is van, kisrepülővel röpködött valami őrült az áradat fölött, és videózott. Lenyűgöző látvány, ahogy ház, vagy akár háztömb méretű jéghegyeket dobál a víz. Megvan hozzá a drámai hangvételű narrátor is, úgyhogy a közönségsiker garantált :D Mivel az áradat a főutat is megsemmisítette több mint 10 km hosszúságban, a keleti részekre csak nagy kerülővel, vagy repülőgéppel lehetett eljutni. Viszont ez Izland, így 3 héten belül megvolt az új út, hidastul. (vajon miért tart itthon a legegyszerűbb építkezés is egy évig????)

Estefelé visszatértünk a Jökulsárlónhoz. Nagyon szép idő nem lett, de valamivel jobb volt, mint délelőtt. És ha nem lett volna, akkor is felszálltunk volna a hajóra. A járgány megkerült egy dombot, majd szépen begurult a vízbe, és megkezdte útját a jéghegyek közt. Előttünk végig rohangált egy motorcsónak, hogy felderítse a terepet, nehogy Titanicot játsszunk.

Rendkívül sok jéghegy volt a tavon. Feri mondta, hogy pár héttel előbb (amikor egy másik csoporttal járt Izlandon) még nem nagyon voltak, nyilván akkor még nem indult meg az olvadás. Az idegenvezető (egy szimpatikus ifjú hölgy) szerint viszont ennyi máskor nem szokott lenni az olvadási időszakban sem.

Meg is kóstoltuk a gleccsert, mindenki kapott egy falatkát. 1000-1500 éves jégről van szó, melyben szinte semmi nem marad H₂O-n kívül, ennélfogva egyáltalán nincs íze, kb. olyan, mint a desztillált víz. Hozzáfűzte a csaj, hogy ilyen régi kaját még biztos nem ettünk. Öcsém meg kommentálta, mikor meséltem neki itthon: Ez még nem látott magyar menzát…

hát igen, ő sem különb nálam :D

A hajózás után még elmentünk a tópartnak egy másik részére fotózgatni, ezek a képek láthatók a nap végén, végül pedig kivételesen valami egészen emberi időben visszatértünk a szállásra.

A terepjárókkal vissza kellett menni Reykjavíkba, ahol már várt a Transporter. Mivel azonban a Volvoval a pótkerék miatt csak lassan lehetett haladni, Feri megbeszélte a kölcsönzővel, hogy a közeli kisvárosban le lehet tenni. Így viszont arra jutott, hogy nem kéne megkockáztatni 16-an az utat Reykjavíkba a két Land Roverrel, tehát szükségmegoldásként a szálláshoz közeli, Keldur nevezetű skanzenhez vittek minket azzal, hogy kb. 5 óra múlva jönnek a kisbuszokkal.

A skanzen nagyon szimpatikus hely volt, pár percre egészen kellemes és felüdítő látvány. Na de fél napra… van néhány fűtetejű viskó, egy templom 20-30 sírral, és kész. Elvileg még zárva volt, gyakorlatilag nem, viszont nem szedtek belépődíjat (400 korona). Körülnéztünk, majd elkezdtük a térképet és a GPS-t nézegetni, hogy mit tegyünk. 12 km-re voltunk a főúttól, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk arrafelé a 264-es úton, és majd szólunk Feriéknek, hogy ne a skanzenhez jöjjenek értünk. Ezen a napon tökéletes volt az időjárás, így ez a túra simán belefért.

Megint láttunk csodálatos tájakat (ezt sem írom le többet, ígérem). Egy idő után megláttunk egy táblát, miszerint a balra menő út egy hotelhez vezet. Egyesek kávézás, mások pisilés céljából érdemesnek látták a hotelt felkeresni, így elindultunk arrafelé. Útközben támadtak a sarki csérek. Rohadt egy dög, bár csak a fészkét védi; ha kellően eltávolodik az ember, nem megy utána. Vijjog, mint egy elromlott riasztó, és megpróbál zuhanórepülésben egészen közel jönni a fejhez. Elvileg nem nagyon csap fejbe, ügyel a 10-20 centis távolság megtartására, de egy későbbi alkalommal Dávid megtapasztalta, hogy a csér sem mindig tud célozni. Mindezt a dög még bombázással is kiegészíti, ha olyan kedve van, így Bence barátunk legalább nem mondhatta, hogy le sem szarták a madarak :D szerencsére fölhúzta a kapucnit, arról azért könnyebb letörölni, mint a hajról.

A hotel felé vezető úton egyszer csak felbukkant egy épület. Nem nézett ki hotelnek, de ez nem lepett meg senkit. Az már inkább, hogy tényleg nem az volt. Valami műhelyfélének tűnt, ahol ráadásul munkások végeztek felújítást. Kávéval nem tudtak szolgálni, de WC-re beengedték a népet. Mondták, hogy tudnak a hibás tábláról. Nem úgy néztek ki, mint akiket nagyon érdekel.

Visszasétáltunk a 264-es útra, és folytattuk utunkat a főút felé. Komolyabb esemény nem történt, láttunk lovakat és teherautókat, előbbieket fotóztuk is, amíg az egyik meg nem unta, hogy nem kap enni, és ezt nyomatékosan ki is fejezte a tegnapi kaja maradványainak megjelenítésével. Ekkor inkább távoztunk.

Kiértünk a főútra, ahol egy hotelkiírást, és döbbenetes módon immár tényleg egy hotelt találtunk. Benéztünk, egyesek ebédet is vettek. Nálam egyrészt volt szendvics, másrészt ránéztem az étlapra: napi vegetáriánus ajánlat 3200 korona, tisztességes ételek 3600-tól a csillagos égig. Négycsillagos szállóban persze nem is várható más, és akik ettek, azok szerint a minőség megfelelt ennek, de ennyit egyszerűen nem ér egy adag étel.

Mire befejeződött az ebéd, Feriék megérkeztek a Transporterrel, és egy kék Ford Transittal. Utóbbi szintén 9 személyes volt, és jóval nagyobb a csomagtere, mint a Transporternek, így kényelmesen be lehetett pakolni mindent.

Mentünk tovább délnek az 1-es úton. Először két vízesést látogattunk meg, a Seljalandsfosst és a Skógafosst. Utána következett Vík városa a déli csücsökben, és meg akartuk nézni Dyrhólaey szikláit is, de az oda vezető normális út 25-én nyílik meg, addig lezárással védik a költési időszak miatt a madarakat. Naná hogy 24-e volt… Víkből megy egy „út” a hegyeken át, de ez járhatatlannak bizonyult a kisbuszokkal. Feri a Transporterrel hamar föladta, Zoli a Transittal jóval magasabbra jutott. Utána nagyon drukkoltunk, hogy egy darabban érkezzen le. Megoldotta.

Rövid időre leültünk az óceán partjára, amit itt is a sok képen látható fekete homok borít. Valaki megpillantott egy kedves víziemlőst, mire egy másik valaki (aki Zoli, de nem azonos a fent említettel) közölte, hogy Jóreménység fóka… hogy erre mit közöltek mások, azt hagyjuk :D mivel ő és én is a Transporterben utaztunk, feltehetően sokszor megfordult a későbbi napok során útitársaink fejében, hogy jobb választás lett volna a másik kocsi :D Valahogy mégis megúsztuk az agyonverést, pedig volt pár ilyen poénunk.

Víkhez közel van a Hjörleifshöfði nevű sziklaképződmény. Itt volt ezen a napon az utolsó kis kirándulásunk. A szikla elvileg 231 méter magas, de úgy tűnik, ez csak valamelyik távolabbi csúcsa lehet, mert az első szerintem 100 sem volt. Ebben csalódva elindultam a magasabb részek felé, el is jutottam egy jóval nagyobb csúcsra. Onnan már inkább visszafordultam, így is azt gondoltam, hogy csak rám várnak, de tévedtem, még jó 10 perc eltelt, mire mindenki befutott.

Este 10 óra lehetett, mikor innen elindultunk a következő szálláshely felé, amely valami régi kollégium épülete volt, kb. 20 km-rel a Jökulsárlón gleccsertó után, a főút mellett. Ez volt az egyetlen hely, amivel kifejezetten elégedetlen voltam: a zuhanyzók nagy része nem működött, volt, amelyik csak hideg vizet adott, máshol le volt törve a zuhanyfej stb… ilyen igénytelenséggel nem nagyon találkoztunk a többi helyen.

Ezen a napon a két Land Roverrel utaztunk, a pótkerekes Volvót kénytelenek voltunk a szálláson hagyni. Marha kényelmes volt 16-an két hétszemélyes autót elfoglalni.

Sokáig az előző napi utat követtük, nem sokkal Landmannalaugar előtt van egy elágazás az Eldgjá (Tűz-szurdok) felé. Ezen az útszakaszon 10-20 patakon kell átkelni, ide már nem lehet elindulni sima autóval. 30 km után elértünk az Eldgjá előtti parkolóhoz, letettük az autókat, és elindultunk gyalog az Ófærufosshoz. Ez egy kellemes, talán fél órás séta, még a szakadó esőben sem volt vészes. Fotózás, stb., vissza az autókhoz. Átmentünk még Landmannalaugarhoz is, mert addigra valamivel jobb idő lett, így bíztunk benne, hogy szebb látvány fogad minket, mint előző nap. Bejött. Egy kis időt ott is eltöltöttünk, majd kivételesen korai időpontban visszatértünk a szállásra.

A délelőtt azzal telt, hogy Feri pár emberrel elment terepjárókat bérelni. Természetesen nem a csúfosan leszerepelt cégtől. Dél közelében meg is jelentek a szálláshelynél két Land Rover Discoveryvel és egy HÓFEHÉR Volvo XC 90-essel. Vannak róla képek… enyhe színváltozáson ment keresztül a terepen.

A lényeg, hogy végre elindulhattunk a Felföldre. Szebbnél szebb tájakon haladtunk át (lásd a képeket; ezt többet nem írom, mindenről van kép, kéretik felszólítás nélkül is egy másik ablakban nyitva tartani, és folyamatosan nézegetni az albumot), majd valamikor délután elértük a szálláshelyet. Lepakoltunk, kicsit kifújtuk magunkat, megállapítottuk, hogy a szobák tiszták, de rendkívül puritánok, és kicsik. Izlandon az ilyen olcsó szálláshelyeken normálisnak számít, hogy a csomagok nagy részét be kell suvasztani az ágy alá, ha lépni is akarunk tudni a szobában. Egy ilyen szállás ágynemű nélkül, saját hálózsákot használva kb. 2000 koronába kerül (mai áron 3050 Ft, aktuális árfolyamok itt olvashatók). A minőségre viszont csak egy helyen lehetett panaszunk, a többi az elvárt színvonalat hozta, amennyiben ezt a szűkösséget elfogadja az ember.

A szoba berendezéséhez tartozott egy izlandi nyelvű Újtestamentum (ez még talán kevésbé meglepő), és egy kupac 1999-es kiadású Donald kacsa képregény. Utóbbiból akartam hozni egyet, de kiment a fejemből :S

Kis pihenő után elindultunk kirándulni, a célpont Landmannalaugar volt. 2-3 patakon kellett csak átkelni, az utolsót kivéve ezt még közönséges autók is kibírják. Mivel ez az utolsó pár száz méterre van csak a céltól, sokan jönnek is ilyen járművel (még Yaris-féle kisautók is voltak), és otthagyják a patak előtt. Gyaloghíd természetesen van.

Landmannalaugarnál van egy parkoló, egy kemping, és egy patakocska, amibe hőforrás is küld vizet, így kialakítottak egy kis fürdőhelyet is rajta. Fürödni ingyen lehet, de a zuhanyzó használatáért elvileg kell fizetni 400 koronát. Őrt viszont nem láttam, nem tudom, hogy tényleg komolyan veszik-e. A zuhanyzó épületében van mosdó és WC is, ezeket lehet ingyen használni. Az épület előtt félig fedett teraszféle található, asztalokkal és padokkal, itt ehetnének nyugodtan a kempingezők és kirándulók, de vízszintesen szakadó esőben nem sokat véd, egyedül a legbelső pad egy része volt száraz.

Elindultunk színes hegyet mászni. Előtte volt még egy patak. Természetesen sikerült belelépnem, így tartalék zokni hiányában (nem vagyok rutinos túrázó…) nem éreztem túl jól magam a következő órákban. Ráadásul a hegyoldalban hamar kiderült, hogy ez nem nekem való terep: arasznyi széles ösvény kanyargott fölfelé a kb. 60 fokos lejtőn, ráadásul minden lépés nyomán kavicsok és homokszemcsék serege indult lefelé. Kénytelen voltam feladni a küzdelmet… elég lett volna, ha csak kétszer olyan széles az ösvény, akkor már simán felmegyek... Állítólag szép volt, amerre jártak. Ez van. Ketten voltunk, akik így visszafordultunk, valamint akadt még két ember, aki eleve nem akart elindulni arra, inkább másfelé sétáltak egy kicsit. Legalább nem egyedül töltöttem azt a pár órát, amíg a többiek visszatértek.

Mire mindenki megérkezett, kb. este 10 óra lett. Néhányan még megmártóztak a patakban, ami biztos jó volt, igazán rossz inkább kijönni lehet az 5 fokba és szakadó esőbe. Hogy még jobb legyen a nap, a Volvo egyik kereke szabályosan szétrobbant, így a hazautat egy kerékcsere is lassította. Még valahol a rendes utakon állt bele egy csavar, amitől kissé eresztett, útközben találtunk egy gumijavítót, ahol megfoltozták, de ezt a megoldást a jelekből ítélve nem arra találták ki, hogy utána 100 km-t menjen terepen a kocsi, nem ritkán 70-80 km/h sebességgel.

A Norwegian Air Shuttle gépével repültünk Koppenhágába. A gépen érdekes módon norwegian.se felirat volt, tehát teljes mértékben megvalósította azt a skandináv összefogást, amelyért már Kékfogú Harald király, a Bluetooth névadója is küzdött.

Koppenhágában eltöltöttünk pár órát, egyesek, mint kiderült, egészen a tengerpartig elmerészkedtek ezalatt; én két útitársammal a reptér közelében maradtam.

Az IcelandExpress Boeing 737-esével mentünk tovább Keflavíkba, ahova problémamentesen meg is érkeztünk a kiírt időpontban, izlandi idő szerint este fél 11-kor. Ez itthon fél 1-et jelent, nyáron 2 óra a különbség. Alapból csak 1 volna (annak ellenére, hogy földrajzilag 2 lenne indokolt), de Izlandon nem használnak nyári időszámítást. Nem sok értelme lenne.

Még Ferihegyen (amit nem a túravezetőnkről neveztek el, de lehet, hogy megérdemelné) kiderült, hogy bizonytalanság van a lefoglalt bérautók háza táján. Bíztunk azért benne, hogy estére megoldódik, de ez naiv remény volt.

Röviden: a túraklubnak van egy 9 személyes kisbusza, ezt egy előző csoport kivitte hajóval, és otthagyta nekünk. Az eredeti terv szerint ezzel mentünk volna körbe, és a felföldi járhatatlan utakra béreltünk volna helyette 2,5 napra (rögtön az érkezés utánra) 2 terepjárót. Mivel többen lettünk, 3 terepjáró kellett, és a többi időre is szükség volt egy második, minimum 7 személyes járműre. Az volt elvileg a kérdés, hogy mindhárom terepjáró a reptérnél vár-e ránk, vagy csak egy 7 személyes, és be kell menni Reykjavíkba a másik kettőért. Ez sem lett volna tragikus, csak egy kis kitérő.

Amire viszont nem számítottunk: egy terepjáró sem várt ránk. Feri próbálkozott elérni a kölcsönzős embert (régi, eddig megbízható partnere volt a Cintonak a cég…), de nem sikerült. Ervin előásta egy másik alkalmazott számát, ez sem nyert… kiderült közben, hogy ez a másik meghalt, ami talán elfogadható mentség. Találtunk a parkolóban egy kocsit a kölcsönző emblémájával, elkezdtük figyelni, hátha felbukkan egy emberük. Jött is valaki, de elmondta, hogy ő csak egy német turista, aki azt az autót bérelte ki, és most jött érte. Legalább adott egy újabb telefonszámot a céghez, az is valami. Ez a szám működött is, de sokra nem mentünk az ürgével, aki felvette. Azt még megtudtuk, hogy az első kolléga már nem dolgozik náluk, de autónk nem lett.

 Igen, jól értelmezitek: a német úgy jött az autóért, hogy a közelben sem volt a kölcsönző embere. Izlandon ez így működik. Leteszik a kocsit a reptéri parkolóban nyitva, kulccsal, papírokkal, és tudják, hogy az viszi el, aki kifizette. Próbálná ezt meg itthon valaki…

Az már látszott, hogy ha valami csoda folytán hozzánk is vágnak három terepjárót, vagy legalább egy hétszemélyes akármit, akkor sincs értelme elmenni a kb. 120 km-re (a Hekla közelében) levő szállásra. Lett volna legalább hajnali 4 helyi idő szerint, mire odaérünk… ezért Feri elkezdett szállást keresni a közelben. Valami csoda folytán talált is egyet alig pár km-re. Két részletben odamentünk a kisbusszal, és elfoglaltuk a helyet. Mi nagyon örültünk, az általunk megszállt két kb. 12 ágyas szobában már rég az igazak álmát alvó 4-5 szerencsétlen idegen bizonyára kevésbé. Mindenesetre ezt nem éreztették, de lehet, hogy fordított létszámarány esetén másként alakult volna :-)

Ervin, a túraklub elnöke (és egyben az út szervezője) összetrombitálta a népet egy utazás előtti ismerkedésre egy pesti étterembe. A társaság nagy része el is jött, pár távol lakó hagyta csak ki a lehetőséget. Volt fotóvetítés, egy csomó információ, és egy kis kötetlen beszélgetés. Arra jutottam, hogy egész jó társaságot fogtam ki, és szerencsére az utazás folyamán sem csalódtam.

Évek óta vágytam már arra, hogy eljussak valahova a messzi északra. Vonzottak a mesébe illő tájak, az északi fény, a fehér éjszakák... Sokáig Finnország volt az áhított célpont, de tavaly Izland valahogy feljött a surranópályán, és átvette a vezetést. Ráadásul a homályos vágyakozást komolyabb elhatározás váltotta föl.

Így tehát valamikor a tél folyamán elkezdtem beleásni magamat a témába: mindenféle netes leírásokat kerestem Izlandról, végigolvastam az Index fórum megfelelő topicját is, valamint az onnan elérhető élménybeszámolókat. Ez csak tovább erősítette a meggyőződésemet, hogy menni kell.

Nekiálltam információkat gyűjteni az odajutás lehetőségeiről. Kiderült, hogy a közlekedést tekintve két lehetőség van: repülőgép szinte kivétel nélkül átszállással (egy-egy chartert leszámítva), illetve Dániából megy hetente egyszer egy komp. Utóbbit egy feröeri cég üzemelteti, és tavalyig elég faramuci módon közlekedett: Feröeren kitette a népet 2 napra, elment Norvégiába és Skóciába újabb utasokért, és csak ez után ment tovább. Így oda-vissza egy teljes hét volt az út. Akik ezt már olvasták sok helyen, azoknak jól jöhet az infó: idén már nem így jár a hajó, kis pihenővel egyenesen megy Izlandra a hajó, így 2-2 nap az oda- és visszaút. A hajó az Izland keleti részén található Seyðisfjörðurbe érkezik.

Hajózni akkor érdemes, ha van egy autó és 4 ember. A jegy nagyon drága, de még mindig olcsóbb, mint repülni, és Izlandon autót bérelni. Buszos kirándulásról ne is álmodjon senki, még a pofátlanul drága autóbérlés is olcsóbban jön ki, mint akár csak 2 ember buszjegye. Egy prospektus szerint egy egész nyárra érvényes jegy, mellyel körbe lehet menni az 1-es főúton akárhány részletben, de minden szakaszon csak egyszer, 30 000 korona, azaz közel 40 Ft-ra jön ki 1 km. A főúton kívülre menő járatok még drágábbak. Ráadásul mivel alig van ember, a buszok leginkább naponta egyszer járnak, így nagyon alkalmazkodni kellene hozzájuk. Sok helyen pedig egyáltalán nincsenek, így azok nem közelíthetők meg autó nélkül.

Repülni Keflavíkba lehet, ami Reykjavíktól kb. 50 km-re van nyugat felé, azaz egészen lent a csücsökben. Régebben ezt a repülőteret használták az amerikai hadsereg gépei is, de amióta ők elhagyták Izlandot, teljes egészében a polgári repülésé lett. Van repülőtér Reykjavíkban is, de azt csak a belföldi kisgépek használják. Néhány nemzetközi gép az északi Akureyribe is megy.

Egy ideig gondolkodtam az egyéni szervezésen is, elég sok infó elérhető, valamint vettem útikönyveket is (Lonely Planet illetve Rough Guide), meg lehetett volna oldani, de egyrészt nem tudtam volna társaságot szervezni (ember lett volna bőven, csak pénzük nem), másrészt jobbnak láttam, ha olyan szervez, aki ismeri Izlandot.

Néztem neten a lehetőségeket, talán nem lepek meg senkit, ha elárulom: viszonylag kevés helyen hirdetnek izlandi utat Magyarországon. Volt olyan, ahol csak annyit adnak, hogy megszervezik a repülőt, bérautót és szálláshelyeket, de legalább jó sokba kerül :D akadnak rövid, pár napos utak reykjavíki szállodai elhelyezéssel, csillagtúraként, nagyon szép helyeket felkeresve, de csak egy szűk területen; ez sem igazán volt nyerő, ráadásul ezek a szálloda és utazási iroda haszna miatt nagyjából annyiba kerülnek, mint amennyit végül én költöttem a 10 napos útra. Kb. úgy érdemes ezeket elképzelni, mint mikor Budapestre hoznak turistákat, és elviszik őket a Várba, a Belváros nevezetes épületeihez, a Hősök terére, meg mondjuk Szentendrére. Szép, szép, de nagyon kevés. Ráadásul olyan helyekről van szó Izlandon is, ahol rengeteg turista van, a természet nyers szépsége jóval kevésbé tud így érvényesülni. Én pedig főként arra voltam kíváncsi.

Végül két ajánlat tűnt igazán szimpatikusnak: az egyik egy ehhez hasonló ritkán járt helyekre specializálódott utazási iroda útja volt, a másik pedig a Cinto Túraklubé. Utóbbi lett a nyerő, több okból is: 3 nappal hosszabb; ennek ellenére olcsóbb (nyilván azért, mert nem cég, hanem nonprofit klub); kis létszámú csoport (35-55 főre írták a másikat, ezt meg 9-re, bár végül a sok jelentkezőt nem volt szívük elküldeni, és 16-an lettünk); és persze a hosszabb idő miatt sokkal több helyre juthattunk el: a másik út csak a fent említett klasszikus turistacélpontokat, és az északi részt járta be, míg mi körbeutaztuk az egész szigetet. Egyetlen előnye lett volna a drágább útnak: a születésnapomon indult, de ez nem bizonyult elég erős érvnek